2010. március 7., vasárnap
Pihe - Lélekmadaram
Pihe,
Lélekmadaram
Szeretnék mesélni Neked egy kismadárról, egy japán sirálykáról. Első találkozásunk egy kisállat kereskedésben történt, akkoriban „fixa-ideea”-m volt minden fehér madár. Abban a kereskedésben vettük meg pár héttel előtte azt a két papagájt, akik ma is nálunk élnek, hát oda jártam madáreledelért, egyébként közel volt a rádióhoz is, ahol hétvégeken dolgoztam. Szeretem a madarakat. Hangjukat, tollászkodásukat, kerek szemeiket, röptüket... a hozzájuk rendelt szabadság-képzetet. A közelről észrevehető személyiségjegyeiket különösen kedvelem - köztük sincsen két egyforma! No, ott volt ez a pirinyó, koszosfehérnek tűnő madárka, megbámultam. Két papagájjal alkották az egyik kalitka közösségét. Közelről nézve láttam, hogy nem piszkos, hanem egészen halvány, drapp árnyalások vannak a tollazatán. Szóltam hozzá, közelebb ugrott és válaszul trillázott egy sort. A képzeletbeli állam estében nagyot csattant az üvegpolc tetején. Négy oktávot simán vett, ezt még az én amatőr fülem is beazonosította rögtön.. Valami olyant motyogtam, hogy : eljövök majd érted és hazaviszlek, de azt hiszem ő is tudta, hogy akkor és ott hazudtam neki, mert akkor még nem igazán akaródzott elhoznom, csak áltattam szegényt. Három hét múlva újból benéztem az üzletbe. Döbbenet. A kalitka zsúfolásig tömve papagájokkal. A sirályka az itató előtt állt, vagy talán a magos etető előtt, nem emlékszem pontosan. Arra viszont emlékszem, hogy tarkóján óriási seb éktelenkedett, csaknem akkora, mint a feje. Kérdeztem az eladót, hogy mi lelte, de eléggé nyilvánvaló volt, hogy a papagájok nem fogadták be . Hazahoztam. Barátnőmtől elkértem egy használaton kívüli kalitkát, „berendeztem” neki. Vártam. Hosszú ideig lábadozott, első napokban kétséges volt, hogy egyáltalán megmarad. Három hónapba telt, amíg a seb lehullott a tarkójáról és több, mint egy évbe, amíg újból toll nőtt a heg nyomán. A gyógyulás folyamata alatt különböző véleményezések születtek a madárkáról, ilyenek: -jé, ez a madár milyen szakadt , vagy: - milyen koszos tollazata van! Egészen egy olyan megjegyzésig, mi szerint szerencse, hogy nem voltak beteg lovak a kereskedésben, mert akkor hová tettem volna gyógyulni őket...De úgysem számított egyetlen vélemény sem, hiszen azt a madárkát én megszerettem. Amikor valaki róla beszélt, szépet vagy éppen elmarasztalót, ő trillázott egyet válaszképpen. Olyankor elnémult a legcinikusabb bíráló is, mert hangja nyomán áhitat járt a szobában.
Folyamatosan kerestem a tojót mellé, de nem kaptam. Lassan egyfajta kivetülési tükörré vált számomra, saját lelkemet láttam benne, hosszantartó felépülésemet a még hosszabb betegségből.A mindig jelenlévő, időszakosan felerősödő, Isten után jajongó lelkem képe lett ez a madár. Olyan kicsi és könnyű, törékeny és sebezhető, védtelennek és kitaszítottnak tűnő, de mégis szeretett, óvott és elkényeztetett, Isten kegyelmében fürdőző... Első időkben lelkesen próbált „szocializálódni”. Bejárt a papagájokhoz – szomszédolni, talán elfelejtette, hogy ilyenek bántották. Azok meg furcsállották, hogy hogyan merészeli?! Jól megcsípkedték, kitessékelték, elfelejtettem mondani, hogy a kalitkák ajtajai mindig nyitva vannak. Olvastam a neten, hogy a japán sirályka egy kitenyésztett fajta, a pintyfélék családjába tartozik, nagyon társaságkedvelő és szolgálatkész , ha nincsenek fiókái, szívesen dajkálja a zebrapintyek kicsinyeit, hozzájuk hasonlít leginkább, csak csőre színe más, egészen világos. Naponta ötször fürdött, ezt nagyon szerette. Viccelődtem is magamban, hogy úgy tesz, mint a muzulmánok, napi öt rituális fürdés, utána trillázás-ima... vicc volt egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy valóban igazodik, mégpedig a nap járásához, mint a vallásos szertartások, vagy mint a swára a Védákból. De minden elmebeli spekulációt áthidal az a kötődés, ahogy szívügyemmé vált Pihe. Pontosabban lélek-ügyemmé. Természetem szerint korán kelő vagyok. (érdekes nyelvünk van, a korán kelő embert pacsirtának nevezik, a későig ébren maradót pedig éjjeli bagolynak...) Szivem szerint legkésőbb négy órakor már tevékenykednék bent a házban is, de zavarnám a fiúkat, így lelkigyakorlatokat végzek, tornázok, nagyon ritkán pedig írok ilyenkor. Ha az óra kismánusa a hetesnél még az ágyban talál, akkor ott hétbaj van. Tudta ezt Pihe is, figyelmeztető repülésekkel és trillázással költögetett, nógatott: ki az ágyból, talpra, mert akkor nem győz le a baj! Számolni sem tudom, hány alkalommal „mentett meg”, nagyon alkalmas eszközre lelt benne a Lélek. Ha úgy éreztem, hogy legbelül fáj valami, kerülget a kétségbeesés, mert lazábbra engedtem a fogást a Jóisten jobbján, akkor odaálltam a kalitka elé és szóltam Pihéhez. Mindig énekelt válaszul. Ahogyan emelkedett trillája, úgy emelte végtelenbe vágyó lelkemet is magával, hangja hallatán gyakran potyogtak a könnyeim, még mielőtt egyáltalán tudatosult volna bennem, hogy sírok. De minden trillázás végén, mint az őszinte, a szív „legeslegszívéből” felszálló fohász nyomán, vagy a legnehezebb fajsúlyú könnyek után ott várt a Vígasztaló.
Sokszor gondoltam arra, hogy elengedem, hadd szálljon szabadon... de féltettem törékeny kis testét, nem feledtem a sebet, ami miatt nem tűrhettem, hogy ott maradjon az üzletben. Zavart az is, hogy nem találtam párt neki. Társaság híjján a papagájok kalitkáján szeretett aludni. Kezdetben a lábát csípték, hogy elriasszák, de ő talált egy hajlatot, ahol nem érhették el a lábát, oda bevackolta magát, ott szunyókált a közösség illuziójában.
Egy figyelmetlen gyermekzsúros szalmakrumpli-sütés, illetve a belőle támadt csípős, tejszerű füstköd és a szélesre tárt óriási ablak lett a szabadulás útja számára: - kirepült. A futórózsa egyik alsó ágán tollászkodott, nagyon jól érezte magát ott. Beszéltem hozzá, trillázott válaszul, nem csinált nagy ügyet az egészből. Kivittem a kalitkáját az eleségével, kis fürdetőjével, ha azt választaná... Markolta a szívem a féltés, tágította az elengedés. Macskák járnak, veréb-kolónia tanyázik a szomszédos eresz alatt, a neki megfelelő táplálék hiánya, az októberi éjszakák hidege – ezek jártak gondolataimban, de az őt visszaváró szabadság lehetősége felemelte pár grammnyi törékenységét, odaszállt a házunk küszöbére. Onnan a köré szerelt állványra – akkoriban vakolták a házunkat. Aztán elrepült. Boldognak láttam, vagy talán annak akartam látni. Az első, amit tettem: imádkoztam. Kértem Szent Ferencet vegye védelmébe. Néha, de inkább igaz az, hogy gyakran eredt el halkan a könnyem, sirattam Pihét, ugyanakkor hála is volt, köszöntem a sok kegyelem-pillanatot, amit a Jóisten azért küldött, hogy tudjam, ő bármilyen formát felvesz, amit el tudok fogadni, csakhogy át tudja adni a szeretetét. Ha annyira bezárulok, hogy már csak egy madár felé tudok nyitottan fordulni, akkor Ő az a madár lesz. Amikor kész vagyok magam is szeretetté válni, látszólag elrepül, de csak azért, hogy máshol is keressem, törekedjek én is cselekvő szeretetté válni. Ezekre mindig csak utána jövök rá, de szeretném, ha legalább ilyen mély lenne bennem a hála. Mert hálátlan és elégedetlen is vagyok. Ha leírom, nem találom eléggé kifejezőnek az egybefűzött szavakat. Csak reménykedhetek, hogy a Jóisten érti ezt az erőfeszítést és olvas a dadogó sorok között is, mert trillázni még ennyire sem tudnék...
Lélekmadaram
Szeretnék mesélni Neked egy kismadárról, egy japán sirálykáról. Első találkozásunk egy kisállat kereskedésben történt, akkoriban „fixa-ideea”-m volt minden fehér madár. Abban a kereskedésben vettük meg pár héttel előtte azt a két papagájt, akik ma is nálunk élnek, hát oda jártam madáreledelért, egyébként közel volt a rádióhoz is, ahol hétvégeken dolgoztam. Szeretem a madarakat. Hangjukat, tollászkodásukat, kerek szemeiket, röptüket... a hozzájuk rendelt szabadság-képzetet. A közelről észrevehető személyiségjegyeiket különösen kedvelem - köztük sincsen két egyforma! No, ott volt ez a pirinyó, koszosfehérnek tűnő madárka, megbámultam. Két papagájjal alkották az egyik kalitka közösségét. Közelről nézve láttam, hogy nem piszkos, hanem egészen halvány, drapp árnyalások vannak a tollazatán. Szóltam hozzá, közelebb ugrott és válaszul trillázott egy sort. A képzeletbeli állam estében nagyot csattant az üvegpolc tetején. Négy oktávot simán vett, ezt még az én amatőr fülem is beazonosította rögtön.. Valami olyant motyogtam, hogy : eljövök majd érted és hazaviszlek, de azt hiszem ő is tudta, hogy akkor és ott hazudtam neki, mert akkor még nem igazán akaródzott elhoznom, csak áltattam szegényt. Három hét múlva újból benéztem az üzletbe. Döbbenet. A kalitka zsúfolásig tömve papagájokkal. A sirályka az itató előtt állt, vagy talán a magos etető előtt, nem emlékszem pontosan. Arra viszont emlékszem, hogy tarkóján óriási seb éktelenkedett, csaknem akkora, mint a feje. Kérdeztem az eladót, hogy mi lelte, de eléggé nyilvánvaló volt, hogy a papagájok nem fogadták be . Hazahoztam. Barátnőmtől elkértem egy használaton kívüli kalitkát, „berendeztem” neki. Vártam. Hosszú ideig lábadozott, első napokban kétséges volt, hogy egyáltalán megmarad. Három hónapba telt, amíg a seb lehullott a tarkójáról és több, mint egy évbe, amíg újból toll nőtt a heg nyomán. A gyógyulás folyamata alatt különböző véleményezések születtek a madárkáról, ilyenek: -jé, ez a madár milyen szakadt , vagy: - milyen koszos tollazata van! Egészen egy olyan megjegyzésig, mi szerint szerencse, hogy nem voltak beteg lovak a kereskedésben, mert akkor hová tettem volna gyógyulni őket...De úgysem számított egyetlen vélemény sem, hiszen azt a madárkát én megszerettem. Amikor valaki róla beszélt, szépet vagy éppen elmarasztalót, ő trillázott egyet válaszképpen. Olyankor elnémult a legcinikusabb bíráló is, mert hangja nyomán áhitat járt a szobában.
Folyamatosan kerestem a tojót mellé, de nem kaptam. Lassan egyfajta kivetülési tükörré vált számomra, saját lelkemet láttam benne, hosszantartó felépülésemet a még hosszabb betegségből.A mindig jelenlévő, időszakosan felerősödő, Isten után jajongó lelkem képe lett ez a madár. Olyan kicsi és könnyű, törékeny és sebezhető, védtelennek és kitaszítottnak tűnő, de mégis szeretett, óvott és elkényeztetett, Isten kegyelmében fürdőző... Első időkben lelkesen próbált „szocializálódni”. Bejárt a papagájokhoz – szomszédolni, talán elfelejtette, hogy ilyenek bántották. Azok meg furcsállották, hogy hogyan merészeli?! Jól megcsípkedték, kitessékelték, elfelejtettem mondani, hogy a kalitkák ajtajai mindig nyitva vannak. Olvastam a neten, hogy a japán sirályka egy kitenyésztett fajta, a pintyfélék családjába tartozik, nagyon társaságkedvelő és szolgálatkész , ha nincsenek fiókái, szívesen dajkálja a zebrapintyek kicsinyeit, hozzájuk hasonlít leginkább, csak csőre színe más, egészen világos. Naponta ötször fürdött, ezt nagyon szerette. Viccelődtem is magamban, hogy úgy tesz, mint a muzulmánok, napi öt rituális fürdés, utána trillázás-ima... vicc volt egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy valóban igazodik, mégpedig a nap járásához, mint a vallásos szertartások, vagy mint a swára a Védákból. De minden elmebeli spekulációt áthidal az a kötődés, ahogy szívügyemmé vált Pihe. Pontosabban lélek-ügyemmé. Természetem szerint korán kelő vagyok. (érdekes nyelvünk van, a korán kelő embert pacsirtának nevezik, a későig ébren maradót pedig éjjeli bagolynak...) Szivem szerint legkésőbb négy órakor már tevékenykednék bent a házban is, de zavarnám a fiúkat, így lelkigyakorlatokat végzek, tornázok, nagyon ritkán pedig írok ilyenkor. Ha az óra kismánusa a hetesnél még az ágyban talál, akkor ott hétbaj van. Tudta ezt Pihe is, figyelmeztető repülésekkel és trillázással költögetett, nógatott: ki az ágyból, talpra, mert akkor nem győz le a baj! Számolni sem tudom, hány alkalommal „mentett meg”, nagyon alkalmas eszközre lelt benne a Lélek. Ha úgy éreztem, hogy legbelül fáj valami, kerülget a kétségbeesés, mert lazábbra engedtem a fogást a Jóisten jobbján, akkor odaálltam a kalitka elé és szóltam Pihéhez. Mindig énekelt válaszul. Ahogyan emelkedett trillája, úgy emelte végtelenbe vágyó lelkemet is magával, hangja hallatán gyakran potyogtak a könnyeim, még mielőtt egyáltalán tudatosult volna bennem, hogy sírok. De minden trillázás végén, mint az őszinte, a szív „legeslegszívéből” felszálló fohász nyomán, vagy a legnehezebb fajsúlyú könnyek után ott várt a Vígasztaló.
Sokszor gondoltam arra, hogy elengedem, hadd szálljon szabadon... de féltettem törékeny kis testét, nem feledtem a sebet, ami miatt nem tűrhettem, hogy ott maradjon az üzletben. Zavart az is, hogy nem találtam párt neki. Társaság híjján a papagájok kalitkáján szeretett aludni. Kezdetben a lábát csípték, hogy elriasszák, de ő talált egy hajlatot, ahol nem érhették el a lábát, oda bevackolta magát, ott szunyókált a közösség illuziójában.
Egy figyelmetlen gyermekzsúros szalmakrumpli-sütés, illetve a belőle támadt csípős, tejszerű füstköd és a szélesre tárt óriási ablak lett a szabadulás útja számára: - kirepült. A futórózsa egyik alsó ágán tollászkodott, nagyon jól érezte magát ott. Beszéltem hozzá, trillázott válaszul, nem csinált nagy ügyet az egészből. Kivittem a kalitkáját az eleségével, kis fürdetőjével, ha azt választaná... Markolta a szívem a féltés, tágította az elengedés. Macskák járnak, veréb-kolónia tanyázik a szomszédos eresz alatt, a neki megfelelő táplálék hiánya, az októberi éjszakák hidege – ezek jártak gondolataimban, de az őt visszaváró szabadság lehetősége felemelte pár grammnyi törékenységét, odaszállt a házunk küszöbére. Onnan a köré szerelt állványra – akkoriban vakolták a házunkat. Aztán elrepült. Boldognak láttam, vagy talán annak akartam látni. Az első, amit tettem: imádkoztam. Kértem Szent Ferencet vegye védelmébe. Néha, de inkább igaz az, hogy gyakran eredt el halkan a könnyem, sirattam Pihét, ugyanakkor hála is volt, köszöntem a sok kegyelem-pillanatot, amit a Jóisten azért küldött, hogy tudjam, ő bármilyen formát felvesz, amit el tudok fogadni, csakhogy át tudja adni a szeretetét. Ha annyira bezárulok, hogy már csak egy madár felé tudok nyitottan fordulni, akkor Ő az a madár lesz. Amikor kész vagyok magam is szeretetté válni, látszólag elrepül, de csak azért, hogy máshol is keressem, törekedjek én is cselekvő szeretetté válni. Ezekre mindig csak utána jövök rá, de szeretném, ha legalább ilyen mély lenne bennem a hála. Mert hálátlan és elégedetlen is vagyok. Ha leírom, nem találom eléggé kifejezőnek az egybefűzött szavakat. Csak reménykedhetek, hogy a Jóisten érti ezt az erőfeszítést és olvas a dadogó sorok között is, mert trillázni még ennyire sem tudnék...
2010. március 2., kedd
Irma néni
Picike, teafű illatú tündér. Jó, ha van 32 kiló - ruhástól, fejkendőstől együtt. Kicsit hajlott hátú, sokat mosolyog és más tündérektől eltérően nem a csillogó ruhákkal fejezi ki hovatartozását. Általában egy kötött macskanadrág van rajta így ősszel, és egy nagyobbnak tűnő blúz, mert lehet, hogy a gyermekméretek is nagyok az Ő százharmincvalahány centis termetéhez. Nyaranta kopott, semmilyen színű ruhában jár. A cipőit inkább nem is nézem, mert rémisztő elgondolni, hogy hosszú kilométereket lehet leróni bennük hegyen-völgyön át. Tavasztól őszig réteken, erdőkben barangol és gyógynövényeket szed - Isten tudja mikre gondolhat közben. Aprócska a háza is, két szoba mindössze, az első szobában száradnak szétterítve, idényenként a jóillatú varázsfüvek. Télen az üzletek előtt találjuk, kínálja a szakszerűen megszárított , csokorba rendezett egészségsegítő füveit. A tegnap jól megijesztett. Hozott egy csokornyi szurokfüvet, amit egy másik füves néni szedett - Irma néni segített gazdát találni a "portékára". Már nem csodálkozom, amikor eszembe jut, hogy valamiféle settenkedve közeledő betegségelőszelet akarok már az elején elcsitítani - ezúttal köhögést - Irma néni legkésőbb egy napon belül megjelenik az ajtónknál . Pontosan az a teafű van a kezében, amire szükségem van a családban. A hangja nem besorolható, ereje van és - Irmanénis, no itt megakadt a tudomány, mert azt az enyhén érces, csengő, belső kis nevetésgörbéktől és gyerekdurcáktól színes hangot nem tudom jelzőhalmozás nélkül, sőt azzal sem körüljárni. Nem csodálkozom amikor így feltűnik, hiszen tündér, amint már az elején említettem. Ha lehámozom az idealizmust magamról, Irma néniről úgysem tudom. Egy hatalmas szivet látok - és egy éber lelket, az éber-lélekség mindenfajta spirituális gőgje, a létjogosultság minden ál(h)arca nélkül. Példaértékű élete van. Egyszerű, küzdelmes. 83 év, amiből köteteket lehetne írni és vagyok olyan szemtelen, hogy rettenetemben néhány sorban jellemezni merészkedem lényének egy szeletkéjét a saját szűkös szűrőmön keresztül. A tegnap azt mondta, hogy ad egy nagy marék vegyes teafüvet. Erősködtem, hogy csak akkor fogadom el, ha kifizethetem, mert ajándékba akarta adni. Azt mondta, nem veszi el a pénzt, ki tudja, holnap már nem él. Ma van az a holnap és tényleg ezen vajúdok hajnali öt órától. Mi lesz, ha nem lesz? Ki küld még egy ilyen Embert közénk, hiszen sokan megmosolyogták a "sikeresebbek" közül... Gyermeki babonával hiszem, hogy természetközeliségéből adódóan tudja, mikor lesz az a perc, amikor leveti ezt a kopottas kis tündértestet és elmegy oda, ahol mindenki olyan, mint Ő. Nem is hagy maga után mást, csak teapárát és gyógyulást, ahogy ezt évtizedeken keresztül fáradhatatlanul tette. Remélem, hogy rettenetem csak arra volt alap, hogy kiírjam magamból, mennyire szeretem, tisztelem Őt. Igen, -holnap legkésőbb- újságpapírba csomagolt kékiringót látok majd felbukkani és hallom a jól ismert hangot, látom az icipici alkatát azokban a nagynak látszó gyermekcipőkben, mert az a fránya köhögés csak nem akar eltisztulni házunk tájékáról...
2007 Október 10.-én
Picike, teafű illatú tündér. Jó, ha van 32 kiló - ruhástól, fejkendőstől együtt. Kicsit hajlott hátú, sokat mosolyog és más tündérektől eltérően nem a csillogó ruhákkal fejezi ki hovatartozását. Általában egy kötött macskanadrág van rajta így ősszel, és egy nagyobbnak tűnő blúz, mert lehet, hogy a gyermekméretek is nagyok az Ő százharmincvalahány centis termetéhez. Nyaranta kopott, semmilyen színű ruhában jár. A cipőit inkább nem is nézem, mert rémisztő elgondolni, hogy hosszú kilométereket lehet leróni bennük hegyen-völgyön át. Tavasztól őszig réteken, erdőkben barangol és gyógynövényeket szed - Isten tudja mikre gondolhat közben. Aprócska a háza is, két szoba mindössze, az első szobában száradnak szétterítve, idényenként a jóillatú varázsfüvek. Télen az üzletek előtt találjuk, kínálja a szakszerűen megszárított , csokorba rendezett egészségsegítő füveit. A tegnap jól megijesztett. Hozott egy csokornyi szurokfüvet, amit egy másik füves néni szedett - Irma néni segített gazdát találni a "portékára". Már nem csodálkozom, amikor eszembe jut, hogy valamiféle settenkedve közeledő betegségelőszelet akarok már az elején elcsitítani - ezúttal köhögést - Irma néni legkésőbb egy napon belül megjelenik az ajtónknál . Pontosan az a teafű van a kezében, amire szükségem van a családban. A hangja nem besorolható, ereje van és - Irmanénis, no itt megakadt a tudomány, mert azt az enyhén érces, csengő, belső kis nevetésgörbéktől és gyerekdurcáktól színes hangot nem tudom jelzőhalmozás nélkül, sőt azzal sem körüljárni. Nem csodálkozom amikor így feltűnik, hiszen tündér, amint már az elején említettem. Ha lehámozom az idealizmust magamról, Irma néniről úgysem tudom. Egy hatalmas szivet látok - és egy éber lelket, az éber-lélekség mindenfajta spirituális gőgje, a létjogosultság minden ál(h)arca nélkül. Példaértékű élete van. Egyszerű, küzdelmes. 83 év, amiből köteteket lehetne írni és vagyok olyan szemtelen, hogy rettenetemben néhány sorban jellemezni merészkedem lényének egy szeletkéjét a saját szűkös szűrőmön keresztül. A tegnap azt mondta, hogy ad egy nagy marék vegyes teafüvet. Erősködtem, hogy csak akkor fogadom el, ha kifizethetem, mert ajándékba akarta adni. Azt mondta, nem veszi el a pénzt, ki tudja, holnap már nem él. Ma van az a holnap és tényleg ezen vajúdok hajnali öt órától. Mi lesz, ha nem lesz? Ki küld még egy ilyen Embert közénk, hiszen sokan megmosolyogták a "sikeresebbek" közül... Gyermeki babonával hiszem, hogy természetközeliségéből adódóan tudja, mikor lesz az a perc, amikor leveti ezt a kopottas kis tündértestet és elmegy oda, ahol mindenki olyan, mint Ő. Nem is hagy maga után mást, csak teapárát és gyógyulást, ahogy ezt évtizedeken keresztül fáradhatatlanul tette. Remélem, hogy rettenetem csak arra volt alap, hogy kiírjam magamból, mennyire szeretem, tisztelem Őt. Igen, -holnap legkésőbb- újságpapírba csomagolt kékiringót látok majd felbukkani és hallom a jól ismert hangot, látom az icipici alkatát azokban a nagynak látszó gyermekcipőkben, mert az a fránya köhögés csak nem akar eltisztulni házunk tájékáról...
2007 Október 10.-én
2010. február 25., csütörtök
Andor bácsi könnyei
Augusztus van, olyan vídéken utazok át, ami pár tíz kilométerre van a városunktól, mégsem jártam még erre. Rossz, zötykölő rándulásokkal küzdjük át magunkat a néptelen úton, furcsa érzésem van, el is bizonytalanodom, talán rossz irányba tartok... megállni látszik az idő, tágul a szemhatár, a zöld dombok girbegurba vonalai kicsit egyhangúnak tűnnek. Egyszercsak egy sötét lombú erdőcske kanyarodik elő, éppen csak akkora, amekkora el tud bújni egy messziről kemencedombnyinak tűnő lanka mögül. Kicsit felráz a sötét lombok hűsítő zöldje, meg is dorgálom magam, hogy hagytam egyhangúságba zötykölni gondolataimat a poros út, a diccdöcc ritmus által. Eljátszadozom az erdőcske árnyaival, igyekszem odakanyarodni lélekben is, amiért erre járok most. Meghívást kaptam, izgalmasat, megtisztelőt s éppen ezért kicsit ijesztőt. Az erdő után óvatosan várom már, hogy a következő kanyarban mi is bukkanhat fel még, látok is pár őzet egy gabonatábla felett, úgy kétszáz méterre és meglepetésemre egy rókát is, eddig abban a tévhitben éltem, hogy a rókák nappal alszanak, de ez csak arra figyelmeztet újra, hogy ne legyenek előre megfogalmazott gondolataim, maradjak nyitott. Megint egy optikai csapda, egy domb tetejéről meredek lejtő vezet a faluba, ahová tartok, körben mindenhol dombok, messziről észre sem venni, hogy itt egy komoly, községméretű falu van, a domb, ahonnan leereszkedek az autóval jóval magasabb, mint a templomtorony. Balfelől egy öreg, vackorfa-óriás kínálja gyümölcseit, lelki szemeim látják tavaszi menyasszony-pompában is... Takaros, rendezett a falu, szellősen és mégis egymáshoz simulva alakítják az utcasorokat a gazdaságok, felújított kultúrotthon, sportpálya is van... Tekintélyes székelykapuhoz érek, nagygazda kúriához, már várnak. Sokszor találkoztunk már a házigazdával, de otthonában először fogad, ebben a faluban is először járok, nyitva van szivem-lelkem. Más a ritmusa az időnek, még a levegő is más, tán a nap is másképpen süt ide, legalábbis az én szememnek másképp. Délután van, kínálnak mindenféle jóval, az asszonyok lakodalomra sütnek, itt az a szokás, hogy a kenyeret és süteményeket két nappal korábban elkészítik, tyúkokat, borjút, disznót levágják egy héttel a nagy esemény előtt, de még ebben a sürgés-forgásban is ritmus van, semmiféle kapkodás nincs. Az abrosz szőttes, néhol halvány foltos, nekem pont ez tetszik benne, van unoka bőven, aki magáénak mondhatja azokat a foltokat. Kínálnak, nincs szívem nemet mondani, veszek mindenből egy keveset, a jó levegőn, a kemence közelében terítettek, errefelé sütőnek mondják, mert egy kis épület van a tulajdonképpeni kemence köré építve. Várom, hogy Andor bácsi előrukkoljon a kéréssel, gondoltam a lakodalommal kapcsolatos talán a meghívás, de lassan kiderül, hogy itt nem lehet sürgetni semmit. Jó komótosan kimegyünk a kertbe, beszélünk kicsit, de inkább hallgatunk nagyokat. Néz a bácsi, méreget, aztán elégnek találja végre a fajsúlyomat és belevág a közepébe. Dehogyis a közepébe, hajajj, de messze van az még ettől!
- Olvastaé azokat az indiános könyveket - kérdi. Pillogok párat meglepetésemben, persze, hogy olvastam, de vajon melyikre gondolhat?
- Melyikeket?
- Hát a Nagyindiánkönyvet.
- Igen, olvastam. Nem merek mondani egyebet, látom, érzem, hogy ez valamiféle székelyes rákanyarodás a témára, hiszen ilyen dimbesdombos a környék is, mivel lehetne másabb az idevalósi ember, ha nem ilyen meglepetéseket tartogató, kanyargós de azért rendbeszedett, mint a falu és a gazdaság, mint a család, amelynek ő a feje. De hogy Nagyindiánkönyv...? Erre nem számítottam.
- Olyanok vagyunk, mint az indiánok. Várok, nyikkanni sem merek, ezt értékeli is.
- Tudja, nyolvankilenc előtt ritkán jártak ide külföldiek, de hozzánk jöttek, szívesen fogadtuk őket, ettünk-ittunk együtt és este későn, pityókos könnyek között halkan elénekeltük a székely himnuszt, testvéreknek éreztük magunkat a Magyarországiakkal. Voltak többen is, egyik csapatban volt egy fiatalember, akkor még legény, aki tánccsoportokat hozott később Udvarhelyre és ide is. Nekem tetszett, mert úgy tartottam, aki táncol, az kitáncolja magából az ördögöt, mink így mondjuk errefelé. Igaz a favágókra es azt mondjuk, hogy az meg a fába vágja belé a mérgét, osztán otthon nem hadakozik az asszonnyal, de a kocsmába sem verekedik.
- Mi történt azzal a legénnyel? - kérdeztem.
- Nem a legény a fontos. Itt elhatároztam, hogy többet nem szólok közbe, ha nem akarok éjfélig itt ülni a kertben. Vártunk egy sort.
- Tudja, a lejányom volt a legszebb lejány a faluban.
Itt megint pillogtam egy sort, az a "lejány" egy tenyeres-talpas, boldogtalan szemű, elnyűtt asszony, magamban kicsit sajnáltam is, mert a vonásai tényleg még így is szépek voltak, de hogy ő lett volna a legszebb leány a faluban... így kommentáltam belül, hiszen láttam őt is, az asztalt ő terítette meg és ő kínálta az uzsonnát az imént.
- Olyan tűzrőlpattant, harcias volt mindég, az esze es vágott, mint a beretva, első tanuló volt és vitték mindenféle tantárgyversenyekre, mondta es a taníttó, hogy eggyetemre kell majd járatni, mert ebből a lejányból valami nagyobbféle lesz, nem szabad hagyni, hogy elkallódjék.
Andor bácsi szeme csillogott, amikor a Julisról beszélt, látszott rajta, hogy büszke arra a kislányra, aki egykor a Julis volt. Hirtelen kíváncsi lettem a Julisra, de még mindig nem értettem az összefüggést sem a Magyarországi tánctanár, sem a Julis és főképpen az indiánok között nem, ígyhát vártam még egy sort, néztem a kövér füvet a gyümölcsfák alatt a kertben és arra gondoltam, hogy milyen szivesen hasalnék benne, felkönyökölve és úgy hallgatnám az Andor bácsi beszédét. Valahogy tudtam, hogy nem mindennap megnyilatkozó ember beszél most, igyekeztem összeszedni magam és főleg nem közbeszólni. Néztem az arcát, a szemét, évtizedeken nyargalt keresztül a tekintete sugara, aztán lassan visszatévedt reám, fájdalom volt benne és tanácstalanság.
- Julis úgy két éve elmondott nekem valamit, azóta én nem tudok esténként elaludni. Elmondta, hogy az a tánctanár megkényszerítette annak idején, mikor tizenkilenc éves volt. Hű, itt nagyon kellett pillogjak megint, nehogy beleszóljak, bármit is mondjak... a kifejezés szokatlan volt, de azért nem annyira, hogy ne tudjam, mit jelent.
- Mink nem tudtuk mi lelte, de most visszagondolva emlékszem, hogy attól a nyártól fogva az én nagyszájú lejányomból kifogyott az élet, olyan lett, mind a többiek, tán még olyanabb, de hogy ennyi éven át nem szólt egy szót sem senkinek. Arra gondoltunk, hogy tán mert nem sikerült a felvételije az egyetemre, magyartanár akart lenni, Kolozsváron tanult volna. Mindenki azt hitte, hogy ha valaki, hát ő béjut oda, annyira jó tanuló volt, még az udvarhelyi Gimnáziumbn is mindég első tanuló volt, pedig az nagy szó. Visszaemlékszem, hogy hívták őt is táncmulatságokba, de ha tehette nem ment el csak akkor, ha nagyon muszáj volt, még a saját lakodalmán is aligalig táncolt. Azért hívtam magát, hogy írja meg. Bennem forr a gyűlölet, nem tudok megbocsátani. Itt láttam vendégül a házamban azt a latrot, asztalomhoz ültettem, boroztam-pálinkáztam vele és nem láttam, hogy álnok ember, vak voltam. Juliskám olyan volt, olyan, mint a piros rózsa, a falubeli legények kezüket-lábukat törték volna egy szavára, a mi kapunkban volt a legtöbb májusfa és pirostojásból is annyit kellett fessenek az asszonnyal húsvétra, hogy a kotló alá alig maradt... Andor bácsi arca egészen elváltozott, kínlódott, vonaglott és egy könnycsepp szorult ki a jobb szeme belső zugából. Nem vigyáztam reá... előrehajolt, két vállát egészen elengedte és csak nézett maga elé hosszú percekig. Nem szóltam, mit is mondhattam volna?
- Olyanok vagyunk, mint az indiánok. Itt élünk, megvannak a faluközösségben a szabályok, íratlanok, de beváltak. Vigyázunk egymásra, tisztességgel fogadjuk a vendégeket. Feltételezzük a legjobbakat, segítjük egymást, születéskor, ünnepléskor, bajban és temetéskor szorosabban állunk egymás mellett, hogy senki el ne essék. Olyan hiszékenyek vagyunk. Tisztelet a kivételnek, de nagyon sokan úgy jönnek most is, faluturizmus címe alatt, hogy bemocskolnak minket. Önmagukban nem kapják a tisztaságot, ezért másban, máshol keresik és lassan összemocskolnak minket is. Úgy bámulnak minket, mint az indiánokat a rezervátumban, érdekesség vagyunk. Már a városiak is olyanok lettek, mint ők. Hallgattam Andor bácsit és igyekeztem arra gondolni, hogy ez a fájdalom és gyűlölet egyszer csak elcsitul benne, valahogy kibékül a sorssal... De ő még nem fejezte be.
- Nem vagyok jó ember, férfiemberként nekem is voltak olyan dolgaim, amiket jobb lett volna nem megtenni. Az a baj, hogy most annak a másik férfinak kitekerném a nyakát, de egy kicsit én is benne lennék, mert más szemmel nézek mindenre. Ennyi időnek kellett eltelni, hogy a Julis el merje mondani: édesapám, miért nem vigyázott reám? Mert az az álnok tőlem kéreztette el a Julist, ő nem akart menni akkor este, érezte, hogy baj fog történni. Tisztán emlékszem, hogy reáparancsoltam, menjen és annyit ne istáltassa magát, vendégeink azok a legények. Ez zakatol a fejemben, mert az a lejány reám hallgatott. Furcsálltam is, hogy úgy elmaradtak, többet nem jöttek hozzánk. De ne is jöjjenek ide többet, mert!
Már nagyon sötétedett, fázósan húztam össze magamon az inget. Egyszercsak elővette pénztárcáját, meg is hökkentem, mit akarhat. Két képet vett elő belőle, nem szólt, de láttam arcán a második könnycseppet. Egyik képen egy óriási szemű csitri volt, széles mosollyal az arcán, büszkén állt mellette Andor bácsi a háttérben talán iskolaépület. Másikon egy gazellatermetű, nyári ruhás leány, értelmes, nagy szemekkel, hosszú, kiengedett hajjal, kezét integetésre emelőben.
Végigborzongott rajtam, hogy a képen Julis van, de akkor még Júlia lehetett, méltósága volt és ereje... annak a Julisnak, akit elbúcsúzóban megpusziltam és megöleltem, valóság-illata volt, nekem pedig gombócok voltak a torkomban, mert nem mertem megkérdezni az ő változatát, az ő nézőpontját.
Néhány napja telefonon beszéltünk és elmondta, hogy csak most szerzett tudomást arról, hogy édesapjával miről is beszéltünk augusztusban. Mondta, hogy nagyon szégyenli, hogy így kitudódott a "dolog", kérdezte, hogy jelent e meg, de mondtam, hogy nem, nem mertem elküldeni, nehogy bárkit is megbántsak, de azt mondta, hogy Andor bácsival közösen arra jutottak, hogy igenis jelenjen meg, de a vezetéknevek ne szerepeljenek és a helységnév sem. Most továbbküldöm, sorsára bízom ezt az írást, legjobb helyen Nálad lesz.
Augusztus van, olyan vídéken utazok át, ami pár tíz kilométerre van a városunktól, mégsem jártam még erre. Rossz, zötykölő rándulásokkal küzdjük át magunkat a néptelen úton, furcsa érzésem van, el is bizonytalanodom, talán rossz irányba tartok... megállni látszik az idő, tágul a szemhatár, a zöld dombok girbegurba vonalai kicsit egyhangúnak tűnnek. Egyszercsak egy sötét lombú erdőcske kanyarodik elő, éppen csak akkora, amekkora el tud bújni egy messziről kemencedombnyinak tűnő lanka mögül. Kicsit felráz a sötét lombok hűsítő zöldje, meg is dorgálom magam, hogy hagytam egyhangúságba zötykölni gondolataimat a poros út, a diccdöcc ritmus által. Eljátszadozom az erdőcske árnyaival, igyekszem odakanyarodni lélekben is, amiért erre járok most. Meghívást kaptam, izgalmasat, megtisztelőt s éppen ezért kicsit ijesztőt. Az erdő után óvatosan várom már, hogy a következő kanyarban mi is bukkanhat fel még, látok is pár őzet egy gabonatábla felett, úgy kétszáz méterre és meglepetésemre egy rókát is, eddig abban a tévhitben éltem, hogy a rókák nappal alszanak, de ez csak arra figyelmeztet újra, hogy ne legyenek előre megfogalmazott gondolataim, maradjak nyitott. Megint egy optikai csapda, egy domb tetejéről meredek lejtő vezet a faluba, ahová tartok, körben mindenhol dombok, messziről észre sem venni, hogy itt egy komoly, községméretű falu van, a domb, ahonnan leereszkedek az autóval jóval magasabb, mint a templomtorony. Balfelől egy öreg, vackorfa-óriás kínálja gyümölcseit, lelki szemeim látják tavaszi menyasszony-pompában is... Takaros, rendezett a falu, szellősen és mégis egymáshoz simulva alakítják az utcasorokat a gazdaságok, felújított kultúrotthon, sportpálya is van... Tekintélyes székelykapuhoz érek, nagygazda kúriához, már várnak. Sokszor találkoztunk már a házigazdával, de otthonában először fogad, ebben a faluban is először járok, nyitva van szivem-lelkem. Más a ritmusa az időnek, még a levegő is más, tán a nap is másképpen süt ide, legalábbis az én szememnek másképp. Délután van, kínálnak mindenféle jóval, az asszonyok lakodalomra sütnek, itt az a szokás, hogy a kenyeret és süteményeket két nappal korábban elkészítik, tyúkokat, borjút, disznót levágják egy héttel a nagy esemény előtt, de még ebben a sürgés-forgásban is ritmus van, semmiféle kapkodás nincs. Az abrosz szőttes, néhol halvány foltos, nekem pont ez tetszik benne, van unoka bőven, aki magáénak mondhatja azokat a foltokat. Kínálnak, nincs szívem nemet mondani, veszek mindenből egy keveset, a jó levegőn, a kemence közelében terítettek, errefelé sütőnek mondják, mert egy kis épület van a tulajdonképpeni kemence köré építve. Várom, hogy Andor bácsi előrukkoljon a kéréssel, gondoltam a lakodalommal kapcsolatos talán a meghívás, de lassan kiderül, hogy itt nem lehet sürgetni semmit. Jó komótosan kimegyünk a kertbe, beszélünk kicsit, de inkább hallgatunk nagyokat. Néz a bácsi, méreget, aztán elégnek találja végre a fajsúlyomat és belevág a közepébe. Dehogyis a közepébe, hajajj, de messze van az még ettől!
- Olvastaé azokat az indiános könyveket - kérdi. Pillogok párat meglepetésemben, persze, hogy olvastam, de vajon melyikre gondolhat?
- Melyikeket?
- Hát a Nagyindiánkönyvet.
- Igen, olvastam. Nem merek mondani egyebet, látom, érzem, hogy ez valamiféle székelyes rákanyarodás a témára, hiszen ilyen dimbesdombos a környék is, mivel lehetne másabb az idevalósi ember, ha nem ilyen meglepetéseket tartogató, kanyargós de azért rendbeszedett, mint a falu és a gazdaság, mint a család, amelynek ő a feje. De hogy Nagyindiánkönyv...? Erre nem számítottam.
- Olyanok vagyunk, mint az indiánok. Várok, nyikkanni sem merek, ezt értékeli is.
- Tudja, nyolvankilenc előtt ritkán jártak ide külföldiek, de hozzánk jöttek, szívesen fogadtuk őket, ettünk-ittunk együtt és este későn, pityókos könnyek között halkan elénekeltük a székely himnuszt, testvéreknek éreztük magunkat a Magyarországiakkal. Voltak többen is, egyik csapatban volt egy fiatalember, akkor még legény, aki tánccsoportokat hozott később Udvarhelyre és ide is. Nekem tetszett, mert úgy tartottam, aki táncol, az kitáncolja magából az ördögöt, mink így mondjuk errefelé. Igaz a favágókra es azt mondjuk, hogy az meg a fába vágja belé a mérgét, osztán otthon nem hadakozik az asszonnyal, de a kocsmába sem verekedik.
- Mi történt azzal a legénnyel? - kérdeztem.
- Nem a legény a fontos. Itt elhatároztam, hogy többet nem szólok közbe, ha nem akarok éjfélig itt ülni a kertben. Vártunk egy sort.
- Tudja, a lejányom volt a legszebb lejány a faluban.
Itt megint pillogtam egy sort, az a "lejány" egy tenyeres-talpas, boldogtalan szemű, elnyűtt asszony, magamban kicsit sajnáltam is, mert a vonásai tényleg még így is szépek voltak, de hogy ő lett volna a legszebb leány a faluban... így kommentáltam belül, hiszen láttam őt is, az asztalt ő terítette meg és ő kínálta az uzsonnát az imént.
- Olyan tűzrőlpattant, harcias volt mindég, az esze es vágott, mint a beretva, első tanuló volt és vitték mindenféle tantárgyversenyekre, mondta es a taníttó, hogy eggyetemre kell majd járatni, mert ebből a lejányból valami nagyobbféle lesz, nem szabad hagyni, hogy elkallódjék.
Andor bácsi szeme csillogott, amikor a Julisról beszélt, látszott rajta, hogy büszke arra a kislányra, aki egykor a Julis volt. Hirtelen kíváncsi lettem a Julisra, de még mindig nem értettem az összefüggést sem a Magyarországi tánctanár, sem a Julis és főképpen az indiánok között nem, ígyhát vártam még egy sort, néztem a kövér füvet a gyümölcsfák alatt a kertben és arra gondoltam, hogy milyen szivesen hasalnék benne, felkönyökölve és úgy hallgatnám az Andor bácsi beszédét. Valahogy tudtam, hogy nem mindennap megnyilatkozó ember beszél most, igyekeztem összeszedni magam és főleg nem közbeszólni. Néztem az arcát, a szemét, évtizedeken nyargalt keresztül a tekintete sugara, aztán lassan visszatévedt reám, fájdalom volt benne és tanácstalanság.
- Julis úgy két éve elmondott nekem valamit, azóta én nem tudok esténként elaludni. Elmondta, hogy az a tánctanár megkényszerítette annak idején, mikor tizenkilenc éves volt. Hű, itt nagyon kellett pillogjak megint, nehogy beleszóljak, bármit is mondjak... a kifejezés szokatlan volt, de azért nem annyira, hogy ne tudjam, mit jelent.
- Mink nem tudtuk mi lelte, de most visszagondolva emlékszem, hogy attól a nyártól fogva az én nagyszájú lejányomból kifogyott az élet, olyan lett, mind a többiek, tán még olyanabb, de hogy ennyi éven át nem szólt egy szót sem senkinek. Arra gondoltunk, hogy tán mert nem sikerült a felvételije az egyetemre, magyartanár akart lenni, Kolozsváron tanult volna. Mindenki azt hitte, hogy ha valaki, hát ő béjut oda, annyira jó tanuló volt, még az udvarhelyi Gimnáziumbn is mindég első tanuló volt, pedig az nagy szó. Visszaemlékszem, hogy hívták őt is táncmulatságokba, de ha tehette nem ment el csak akkor, ha nagyon muszáj volt, még a saját lakodalmán is aligalig táncolt. Azért hívtam magát, hogy írja meg. Bennem forr a gyűlölet, nem tudok megbocsátani. Itt láttam vendégül a házamban azt a latrot, asztalomhoz ültettem, boroztam-pálinkáztam vele és nem láttam, hogy álnok ember, vak voltam. Juliskám olyan volt, olyan, mint a piros rózsa, a falubeli legények kezüket-lábukat törték volna egy szavára, a mi kapunkban volt a legtöbb májusfa és pirostojásból is annyit kellett fessenek az asszonnyal húsvétra, hogy a kotló alá alig maradt... Andor bácsi arca egészen elváltozott, kínlódott, vonaglott és egy könnycsepp szorult ki a jobb szeme belső zugából. Nem vigyáztam reá... előrehajolt, két vállát egészen elengedte és csak nézett maga elé hosszú percekig. Nem szóltam, mit is mondhattam volna?
- Olyanok vagyunk, mint az indiánok. Itt élünk, megvannak a faluközösségben a szabályok, íratlanok, de beváltak. Vigyázunk egymásra, tisztességgel fogadjuk a vendégeket. Feltételezzük a legjobbakat, segítjük egymást, születéskor, ünnepléskor, bajban és temetéskor szorosabban állunk egymás mellett, hogy senki el ne essék. Olyan hiszékenyek vagyunk. Tisztelet a kivételnek, de nagyon sokan úgy jönnek most is, faluturizmus címe alatt, hogy bemocskolnak minket. Önmagukban nem kapják a tisztaságot, ezért másban, máshol keresik és lassan összemocskolnak minket is. Úgy bámulnak minket, mint az indiánokat a rezervátumban, érdekesség vagyunk. Már a városiak is olyanok lettek, mint ők. Hallgattam Andor bácsit és igyekeztem arra gondolni, hogy ez a fájdalom és gyűlölet egyszer csak elcsitul benne, valahogy kibékül a sorssal... De ő még nem fejezte be.
- Nem vagyok jó ember, férfiemberként nekem is voltak olyan dolgaim, amiket jobb lett volna nem megtenni. Az a baj, hogy most annak a másik férfinak kitekerném a nyakát, de egy kicsit én is benne lennék, mert más szemmel nézek mindenre. Ennyi időnek kellett eltelni, hogy a Julis el merje mondani: édesapám, miért nem vigyázott reám? Mert az az álnok tőlem kéreztette el a Julist, ő nem akart menni akkor este, érezte, hogy baj fog történni. Tisztán emlékszem, hogy reáparancsoltam, menjen és annyit ne istáltassa magát, vendégeink azok a legények. Ez zakatol a fejemben, mert az a lejány reám hallgatott. Furcsálltam is, hogy úgy elmaradtak, többet nem jöttek hozzánk. De ne is jöjjenek ide többet, mert!
Már nagyon sötétedett, fázósan húztam össze magamon az inget. Egyszercsak elővette pénztárcáját, meg is hökkentem, mit akarhat. Két képet vett elő belőle, nem szólt, de láttam arcán a második könnycseppet. Egyik képen egy óriási szemű csitri volt, széles mosollyal az arcán, büszkén állt mellette Andor bácsi a háttérben talán iskolaépület. Másikon egy gazellatermetű, nyári ruhás leány, értelmes, nagy szemekkel, hosszú, kiengedett hajjal, kezét integetésre emelőben.
Végigborzongott rajtam, hogy a képen Julis van, de akkor még Júlia lehetett, méltósága volt és ereje... annak a Julisnak, akit elbúcsúzóban megpusziltam és megöleltem, valóság-illata volt, nekem pedig gombócok voltak a torkomban, mert nem mertem megkérdezni az ő változatát, az ő nézőpontját.
Néhány napja telefonon beszéltünk és elmondta, hogy csak most szerzett tudomást arról, hogy édesapjával miről is beszéltünk augusztusban. Mondta, hogy nagyon szégyenli, hogy így kitudódott a "dolog", kérdezte, hogy jelent e meg, de mondtam, hogy nem, nem mertem elküldeni, nehogy bárkit is megbántsak, de azt mondta, hogy Andor bácsival közösen arra jutottak, hogy igenis jelenjen meg, de a vezetéknevek ne szerepeljenek és a helységnév sem. Most továbbküldöm, sorsára bízom ezt az írást, legjobb helyen Nálad lesz.
2009. április 11., szombat
Nagyszombat
Daily meditation the Saturday 11 of April 2009
"In the same way that light will not come in your windows all the while you don’t open the curtains, it also cannot enter your head if you keep your inner ‘curtains’ closed. Light is powerful enough to move worlds, it’s true, but what it cannot do is draw back a curtain to come in. You must do this yourself by dissipating all the opaque layers you have accumulated inside you. As soon as you draw the curtains open, the light floods into your room, that is, into your head, your mind.And when everything has become lit up, you understand how a luminous thought can sanctify the beings and objects around you. Try to begin this work, then: from morning to evening, endeavour to live at last in the extraordinary joy that comes from sanctifying everything you look at and everything you touch."
Pensée du samedi 11 avril 2009
"Tant que vous n’avez pas écarté les rideaux de vos fenêtres, la lumière n’entrera pas, et de la même façon elle ne peut pas entrer dans votre tête si vous gardez en vous les « rideaux » tirés. La lumière est assez puissante pour faire mouvoir les mondes, c’est vrai ; mais écarter un rideau pour entrer chez vous, ça, elle ne peut pas : c’est à vous de le faire, en dissipant toutes les couches opaques que vous avez accumulées. Dès que vous écartez les rideaux, la lumière entre soudain dans votre chambre, c’est-à-dire dans votre tête, dans votre intellect.Et quand tout s’est éclairci, vous comprenez comment une pensée lumineuse peut sanctifier les créatures et les objets autour de vous. Alors, tâchez de commencer ce travail : du matin au soir, efforcez-vous de vivre enfin dans cette joie extraordinaire de sanctifier tout ce que vous regardez, tout ce que vous touchez."
pensiero del sabato 11 aprile 2009
"Fino a che non scosterete le tende delle vostre finestre, la luce non entrerà, così come non può entrare nella vostra mente se tenete le “tende” tirate. La luce è abbastanza potente da far muovere i mondi, è vero, ma non è in grado di scostare una tenda per entrare in voi: sta a voi farlo, dissipando tutti gli strati opachi che avete accumulato. Non appena scostate le tende, la luce entra improvvisamente nella vostra stanza, vale a dire nella vostra mente, nel vostro intelletto.E quando tutto si è rischiarato, allora comprendete come un pensiero luminoso possa santificare le creature e gli oggetti intorno a voi. Quindi, cercate di iniziare questo lavoro: dal mattino alla sera, sforzatevi di vivere finalmente nella gioia straordinaria di santificare tutto ciò che guardate, tutto ciò che toccate. "
"In the same way that light will not come in your windows all the while you don’t open the curtains, it also cannot enter your head if you keep your inner ‘curtains’ closed. Light is powerful enough to move worlds, it’s true, but what it cannot do is draw back a curtain to come in. You must do this yourself by dissipating all the opaque layers you have accumulated inside you. As soon as you draw the curtains open, the light floods into your room, that is, into your head, your mind.And when everything has become lit up, you understand how a luminous thought can sanctify the beings and objects around you. Try to begin this work, then: from morning to evening, endeavour to live at last in the extraordinary joy that comes from sanctifying everything you look at and everything you touch."
Pensée du samedi 11 avril 2009
"Tant que vous n’avez pas écarté les rideaux de vos fenêtres, la lumière n’entrera pas, et de la même façon elle ne peut pas entrer dans votre tête si vous gardez en vous les « rideaux » tirés. La lumière est assez puissante pour faire mouvoir les mondes, c’est vrai ; mais écarter un rideau pour entrer chez vous, ça, elle ne peut pas : c’est à vous de le faire, en dissipant toutes les couches opaques que vous avez accumulées. Dès que vous écartez les rideaux, la lumière entre soudain dans votre chambre, c’est-à-dire dans votre tête, dans votre intellect.Et quand tout s’est éclairci, vous comprenez comment une pensée lumineuse peut sanctifier les créatures et les objets autour de vous. Alors, tâchez de commencer ce travail : du matin au soir, efforcez-vous de vivre enfin dans cette joie extraordinaire de sanctifier tout ce que vous regardez, tout ce que vous touchez."
pensiero del sabato 11 aprile 2009
"Fino a che non scosterete le tende delle vostre finestre, la luce non entrerà, così come non può entrare nella vostra mente se tenete le “tende” tirate. La luce è abbastanza potente da far muovere i mondi, è vero, ma non è in grado di scostare una tenda per entrare in voi: sta a voi farlo, dissipando tutti gli strati opachi che avete accumulato. Non appena scostate le tende, la luce entra improvvisamente nella vostra stanza, vale a dire nella vostra mente, nel vostro intelletto.E quando tutto si è rischiarato, allora comprendete come un pensiero luminoso possa santificare le creature e gli oggetti intorno a voi. Quindi, cercate di iniziare questo lavoro: dal mattino alla sera, sforzatevi di vivere finalmente nella gioia straordinaria di santificare tutto ciò che guardate, tutto ciò che toccate. "
2009. április 10., péntek
Nagypéntek
Pensée du vendredi 10 avril 2009
"L’alchimie est la science de la transformation de la matière. Dans le creuset, l’alchimiste place la matière première qui, dans un premier temps, meurt et se putréfie ; cette opération correspond à la couleur noire. Ensuite, la matière est dissoute et purifiée : elle devient blanche. Puis, c’est la distillation et la conjonction : la matière passe au rouge. Enfin, c’est la sublimation, la couleur or. Ces opérations qui restent obscures pour beaucoup, ne s’éclairent que si on les interprète comme différentes étapes de la vie intérieure.Le travail que l’alchimiste réalise sur la matière dans le creuset est en réalité le travail de régénération que le disciple réalise dans ce creuset qu’est son corps, et il doit y consacrer toute son existence. La matière régénérée sort du creuset transformée en or : l’homme régénéré est mort à sa nature inférieure pour naître à sa nature supérieure. Jésus disait : « Si le grain ne meurt quand il est mis en terre, il reste seul ; mais s’il meurt, il porte beaucoup de fruits. » Cette phrase peut être considérée comme un résumé du travail alchimique."
Daily meditation the Friday 10 of April 2009
"Alchemy is the science of the transformation of matter. In the crucible, the alchemist places the prima materia, the base matter, which, initially, dies and rots down; this operation corresponds to the colour black. Next, the matter is dissolved and purified and becomes white. Then come distillation and conjunction, where the matter turns red, and finally sublimation, where the colour turns to gold. These operations remain obscure for many and only become clear if they are interpreted as different stages of inner life.The work alchemists perform on the matter in the crucible is, in fact, the work of regeneration disciples perform in the crucible of their own body, a work to which they must devote their entire life. The regenerated matter comes out of the crucible transformed into gold: a regenerated human being has died to their lower nature and been born to their higher. Jesus said, ‘Unless a grain of wheat falls into the earth and dies, it remains just a single grain; but if it dies, it bears much fruit.’ This sentence can be taken as a summary of alchemical work."
pensiero del venerdì 10 aprile 2009
"L’alchimia è la scienza della trasformazione della materia. Nel crogiuolo, l’alchimista pone la Prima Materia che, in un primo tempo, muore e si putrefà; tale operazione corrisponde al colore nero. In seguito, la materia è dissolta e purificata: diventa bianca. Poi, con la distillazione e la congiunzione la materia passa al rosso. Infine si arriva alla sublimazione: il colore oro. Queste operazioni, che per molti rimangono oscure, si chiariscono soltanto interpretandole come diverse tappe della vita interiore.Il lavoro che l’alchimista realizza sulla materia nel crogiuolo, è in realtà il lavoro di rigenerazione che il discepolo realizza in quel “crogiuolo” che è il suo corpo, e a ciò egli deve consacrare tutta la propria esistenza. La materia rigenerata esce dal crogiuolo trasformata in oro: l’uomo rigenerato muore alla sua natura inferiore per nascere alla sua natura superiore. Gesù diceva: «Se il seme messo in terra non muore, resta solo; ma se muore, porta molti frutti». Questa frase può essere considerata come un riassunto del lavoro alchemico."
2009. április 3., péntek
2009. április 2., csütörtök
virágzás
Készítettem egy fotót az Afrika ereje nevet viselő Clivia virágról. Tavaly szülinapomra kaptam Ottilia barátnőmtől, Anna keresztlányom választotta :) Ez a harmadik virágzása és van egy kislánya is, ami értelemszerűen Annát illeti. Virágzás után leválasztom és az ő gondjaira bízom, mondtam, hogy várja meg, amíg látja a kis virág a Clivia mama virágzását, hogy majd tudja, hogy neki hogyan kell tennie a maga idején...
készítettem egy közelit is:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)