Andor bácsi könnyei
Augusztus van, olyan vídéken utazok át, ami pár tíz kilométerre van a városunktól, mégsem jártam még erre. Rossz, zötykölő rándulásokkal küzdjük át magunkat a néptelen úton, furcsa érzésem van, el is bizonytalanodom, talán rossz irányba tartok... megállni látszik az idő, tágul a szemhatár, a zöld dombok girbegurba vonalai kicsit egyhangúnak tűnnek. Egyszercsak egy sötét lombú erdőcske kanyarodik elő, éppen csak akkora, amekkora el tud bújni egy messziről kemencedombnyinak tűnő lanka mögül. Kicsit felráz a sötét lombok hűsítő zöldje, meg is dorgálom magam, hogy hagytam egyhangúságba zötykölni gondolataimat a poros út, a diccdöcc ritmus által. Eljátszadozom az erdőcske árnyaival, igyekszem odakanyarodni lélekben is, amiért erre járok most. Meghívást kaptam, izgalmasat, megtisztelőt s éppen ezért kicsit ijesztőt. Az erdő után óvatosan várom már, hogy a következő kanyarban mi is bukkanhat fel még, látok is pár őzet egy gabonatábla felett, úgy kétszáz méterre és meglepetésemre egy rókát is, eddig abban a tévhitben éltem, hogy a rókák nappal alszanak, de ez csak arra figyelmeztet újra, hogy ne legyenek előre megfogalmazott gondolataim, maradjak nyitott. Megint egy optikai csapda, egy domb tetejéről meredek lejtő vezet a faluba, ahová tartok, körben mindenhol dombok, messziről észre sem venni, hogy itt egy komoly, községméretű falu van, a domb, ahonnan leereszkedek az autóval jóval magasabb, mint a templomtorony. Balfelől egy öreg, vackorfa-óriás kínálja gyümölcseit, lelki szemeim látják tavaszi menyasszony-pompában is... Takaros, rendezett a falu, szellősen és mégis egymáshoz simulva alakítják az utcasorokat a gazdaságok, felújított kultúrotthon, sportpálya is van... Tekintélyes székelykapuhoz érek, nagygazda kúriához, már várnak. Sokszor találkoztunk már a házigazdával, de otthonában először fogad, ebben a faluban is először járok, nyitva van szivem-lelkem. Más a ritmusa az időnek, még a levegő is más, tán a nap is másképpen süt ide, legalábbis az én szememnek másképp. Délután van, kínálnak mindenféle jóval, az asszonyok lakodalomra sütnek, itt az a szokás, hogy a kenyeret és süteményeket két nappal korábban elkészítik, tyúkokat, borjút, disznót levágják egy héttel a nagy esemény előtt, de még ebben a sürgés-forgásban is ritmus van, semmiféle kapkodás nincs. Az abrosz szőttes, néhol halvány foltos, nekem pont ez tetszik benne, van unoka bőven, aki magáénak mondhatja azokat a foltokat. Kínálnak, nincs szívem nemet mondani, veszek mindenből egy keveset, a jó levegőn, a kemence közelében terítettek, errefelé sütőnek mondják, mert egy kis épület van a tulajdonképpeni kemence köré építve. Várom, hogy Andor bácsi előrukkoljon a kéréssel, gondoltam a lakodalommal kapcsolatos talán a meghívás, de lassan kiderül, hogy itt nem lehet sürgetni semmit. Jó komótosan kimegyünk a kertbe, beszélünk kicsit, de inkább hallgatunk nagyokat. Néz a bácsi, méreget, aztán elégnek találja végre a fajsúlyomat és belevág a közepébe. Dehogyis a közepébe, hajajj, de messze van az még ettől!
- Olvastaé azokat az indiános könyveket - kérdi. Pillogok párat meglepetésemben, persze, hogy olvastam, de vajon melyikre gondolhat?
- Melyikeket?
- Hát a Nagyindiánkönyvet.
- Igen, olvastam. Nem merek mondani egyebet, látom, érzem, hogy ez valamiféle székelyes rákanyarodás a témára, hiszen ilyen dimbesdombos a környék is, mivel lehetne másabb az idevalósi ember, ha nem ilyen meglepetéseket tartogató, kanyargós de azért rendbeszedett, mint a falu és a gazdaság, mint a család, amelynek ő a feje. De hogy Nagyindiánkönyv...? Erre nem számítottam.
- Olyanok vagyunk, mint az indiánok. Várok, nyikkanni sem merek, ezt értékeli is.
- Tudja, nyolvankilenc előtt ritkán jártak ide külföldiek, de hozzánk jöttek, szívesen fogadtuk őket, ettünk-ittunk együtt és este későn, pityókos könnyek között halkan elénekeltük a székely himnuszt, testvéreknek éreztük magunkat a Magyarországiakkal. Voltak többen is, egyik csapatban volt egy fiatalember, akkor még legény, aki tánccsoportokat hozott később Udvarhelyre és ide is. Nekem tetszett, mert úgy tartottam, aki táncol, az kitáncolja magából az ördögöt, mink így mondjuk errefelé. Igaz a favágókra es azt mondjuk, hogy az meg a fába vágja belé a mérgét, osztán otthon nem hadakozik az asszonnyal, de a kocsmába sem verekedik.
- Mi történt azzal a legénnyel? - kérdeztem.
- Nem a legény a fontos. Itt elhatároztam, hogy többet nem szólok közbe, ha nem akarok éjfélig itt ülni a kertben. Vártunk egy sort.
- Tudja, a lejányom volt a legszebb lejány a faluban.
Itt megint pillogtam egy sort, az a "lejány" egy tenyeres-talpas, boldogtalan szemű, elnyűtt asszony, magamban kicsit sajnáltam is, mert a vonásai tényleg még így is szépek voltak, de hogy ő lett volna a legszebb leány a faluban... így kommentáltam belül, hiszen láttam őt is, az asztalt ő terítette meg és ő kínálta az uzsonnát az imént.
- Olyan tűzrőlpattant, harcias volt mindég, az esze es vágott, mint a beretva, első tanuló volt és vitték mindenféle tantárgyversenyekre, mondta es a taníttó, hogy eggyetemre kell majd járatni, mert ebből a lejányból valami nagyobbféle lesz, nem szabad hagyni, hogy elkallódjék.
Andor bácsi szeme csillogott, amikor a Julisról beszélt, látszott rajta, hogy büszke arra a kislányra, aki egykor a Julis volt. Hirtelen kíváncsi lettem a Julisra, de még mindig nem értettem az összefüggést sem a Magyarországi tánctanár, sem a Julis és főképpen az indiánok között nem, ígyhát vártam még egy sort, néztem a kövér füvet a gyümölcsfák alatt a kertben és arra gondoltam, hogy milyen szivesen hasalnék benne, felkönyökölve és úgy hallgatnám az Andor bácsi beszédét. Valahogy tudtam, hogy nem mindennap megnyilatkozó ember beszél most, igyekeztem összeszedni magam és főleg nem közbeszólni. Néztem az arcát, a szemét, évtizedeken nyargalt keresztül a tekintete sugara, aztán lassan visszatévedt reám, fájdalom volt benne és tanácstalanság.
- Julis úgy két éve elmondott nekem valamit, azóta én nem tudok esténként elaludni. Elmondta, hogy az a tánctanár megkényszerítette annak idején, mikor tizenkilenc éves volt. Hű, itt nagyon kellett pillogjak megint, nehogy beleszóljak, bármit is mondjak... a kifejezés szokatlan volt, de azért nem annyira, hogy ne tudjam, mit jelent.
- Mink nem tudtuk mi lelte, de most visszagondolva emlékszem, hogy attól a nyártól fogva az én nagyszájú lejányomból kifogyott az élet, olyan lett, mind a többiek, tán még olyanabb, de hogy ennyi éven át nem szólt egy szót sem senkinek. Arra gondoltunk, hogy tán mert nem sikerült a felvételije az egyetemre, magyartanár akart lenni, Kolozsváron tanult volna. Mindenki azt hitte, hogy ha valaki, hát ő béjut oda, annyira jó tanuló volt, még az udvarhelyi Gimnáziumbn is mindég első tanuló volt, pedig az nagy szó. Visszaemlékszem, hogy hívták őt is táncmulatságokba, de ha tehette nem ment el csak akkor, ha nagyon muszáj volt, még a saját lakodalmán is aligalig táncolt. Azért hívtam magát, hogy írja meg. Bennem forr a gyűlölet, nem tudok megbocsátani. Itt láttam vendégül a házamban azt a latrot, asztalomhoz ültettem, boroztam-pálinkáztam vele és nem láttam, hogy álnok ember, vak voltam. Juliskám olyan volt, olyan, mint a piros rózsa, a falubeli legények kezüket-lábukat törték volna egy szavára, a mi kapunkban volt a legtöbb májusfa és pirostojásból is annyit kellett fessenek az asszonnyal húsvétra, hogy a kotló alá alig maradt... Andor bácsi arca egészen elváltozott, kínlódott, vonaglott és egy könnycsepp szorult ki a jobb szeme belső zugából. Nem vigyáztam reá... előrehajolt, két vállát egészen elengedte és csak nézett maga elé hosszú percekig. Nem szóltam, mit is mondhattam volna?
- Olyanok vagyunk, mint az indiánok. Itt élünk, megvannak a faluközösségben a szabályok, íratlanok, de beváltak. Vigyázunk egymásra, tisztességgel fogadjuk a vendégeket. Feltételezzük a legjobbakat, segítjük egymást, születéskor, ünnepléskor, bajban és temetéskor szorosabban állunk egymás mellett, hogy senki el ne essék. Olyan hiszékenyek vagyunk. Tisztelet a kivételnek, de nagyon sokan úgy jönnek most is, faluturizmus címe alatt, hogy bemocskolnak minket. Önmagukban nem kapják a tisztaságot, ezért másban, máshol keresik és lassan összemocskolnak minket is. Úgy bámulnak minket, mint az indiánokat a rezervátumban, érdekesség vagyunk. Már a városiak is olyanok lettek, mint ők. Hallgattam Andor bácsit és igyekeztem arra gondolni, hogy ez a fájdalom és gyűlölet egyszer csak elcsitul benne, valahogy kibékül a sorssal... De ő még nem fejezte be.
- Nem vagyok jó ember, férfiemberként nekem is voltak olyan dolgaim, amiket jobb lett volna nem megtenni. Az a baj, hogy most annak a másik férfinak kitekerném a nyakát, de egy kicsit én is benne lennék, mert más szemmel nézek mindenre. Ennyi időnek kellett eltelni, hogy a Julis el merje mondani: édesapám, miért nem vigyázott reám? Mert az az álnok tőlem kéreztette el a Julist, ő nem akart menni akkor este, érezte, hogy baj fog történni. Tisztán emlékszem, hogy reáparancsoltam, menjen és annyit ne istáltassa magát, vendégeink azok a legények. Ez zakatol a fejemben, mert az a lejány reám hallgatott. Furcsálltam is, hogy úgy elmaradtak, többet nem jöttek hozzánk. De ne is jöjjenek ide többet, mert!
Már nagyon sötétedett, fázósan húztam össze magamon az inget. Egyszercsak elővette pénztárcáját, meg is hökkentem, mit akarhat. Két képet vett elő belőle, nem szólt, de láttam arcán a második könnycseppet. Egyik képen egy óriási szemű csitri volt, széles mosollyal az arcán, büszkén állt mellette Andor bácsi a háttérben talán iskolaépület. Másikon egy gazellatermetű, nyári ruhás leány, értelmes, nagy szemekkel, hosszú, kiengedett hajjal, kezét integetésre emelőben.
Végigborzongott rajtam, hogy a képen Julis van, de akkor még Júlia lehetett, méltósága volt és ereje... annak a Julisnak, akit elbúcsúzóban megpusziltam és megöleltem, valóság-illata volt, nekem pedig gombócok voltak a torkomban, mert nem mertem megkérdezni az ő változatát, az ő nézőpontját.
Néhány napja telefonon beszéltünk és elmondta, hogy csak most szerzett tudomást arról, hogy édesapjával miről is beszéltünk augusztusban. Mondta, hogy nagyon szégyenli, hogy így kitudódott a "dolog", kérdezte, hogy jelent e meg, de mondtam, hogy nem, nem mertem elküldeni, nehogy bárkit is megbántsak, de azt mondta, hogy Andor bácsival közösen arra jutottak, hogy igenis jelenjen meg, de a vezetéknevek ne szerepeljenek és a helységnév sem. Most továbbküldöm, sorsára bízom ezt az írást, legjobb helyen Nálad lesz.