2010. március 7., vasárnap
Pihe - Lélekmadaram
Pihe,
Lélekmadaram
Szeretnék mesélni Neked egy kismadárról, egy japán sirálykáról. Első találkozásunk egy kisállat kereskedésben történt, akkoriban „fixa-ideea”-m volt minden fehér madár. Abban a kereskedésben vettük meg pár héttel előtte azt a két papagájt, akik ma is nálunk élnek, hát oda jártam madáreledelért, egyébként közel volt a rádióhoz is, ahol hétvégeken dolgoztam. Szeretem a madarakat. Hangjukat, tollászkodásukat, kerek szemeiket, röptüket... a hozzájuk rendelt szabadság-képzetet. A közelről észrevehető személyiségjegyeiket különösen kedvelem - köztük sincsen két egyforma! No, ott volt ez a pirinyó, koszosfehérnek tűnő madárka, megbámultam. Két papagájjal alkották az egyik kalitka közösségét. Közelről nézve láttam, hogy nem piszkos, hanem egészen halvány, drapp árnyalások vannak a tollazatán. Szóltam hozzá, közelebb ugrott és válaszul trillázott egy sort. A képzeletbeli állam estében nagyot csattant az üvegpolc tetején. Négy oktávot simán vett, ezt még az én amatőr fülem is beazonosította rögtön.. Valami olyant motyogtam, hogy : eljövök majd érted és hazaviszlek, de azt hiszem ő is tudta, hogy akkor és ott hazudtam neki, mert akkor még nem igazán akaródzott elhoznom, csak áltattam szegényt. Három hét múlva újból benéztem az üzletbe. Döbbenet. A kalitka zsúfolásig tömve papagájokkal. A sirályka az itató előtt állt, vagy talán a magos etető előtt, nem emlékszem pontosan. Arra viszont emlékszem, hogy tarkóján óriási seb éktelenkedett, csaknem akkora, mint a feje. Kérdeztem az eladót, hogy mi lelte, de eléggé nyilvánvaló volt, hogy a papagájok nem fogadták be . Hazahoztam. Barátnőmtől elkértem egy használaton kívüli kalitkát, „berendeztem” neki. Vártam. Hosszú ideig lábadozott, első napokban kétséges volt, hogy egyáltalán megmarad. Három hónapba telt, amíg a seb lehullott a tarkójáról és több, mint egy évbe, amíg újból toll nőtt a heg nyomán. A gyógyulás folyamata alatt különböző véleményezések születtek a madárkáról, ilyenek: -jé, ez a madár milyen szakadt , vagy: - milyen koszos tollazata van! Egészen egy olyan megjegyzésig, mi szerint szerencse, hogy nem voltak beteg lovak a kereskedésben, mert akkor hová tettem volna gyógyulni őket...De úgysem számított egyetlen vélemény sem, hiszen azt a madárkát én megszerettem. Amikor valaki róla beszélt, szépet vagy éppen elmarasztalót, ő trillázott egyet válaszképpen. Olyankor elnémult a legcinikusabb bíráló is, mert hangja nyomán áhitat járt a szobában.
Folyamatosan kerestem a tojót mellé, de nem kaptam. Lassan egyfajta kivetülési tükörré vált számomra, saját lelkemet láttam benne, hosszantartó felépülésemet a még hosszabb betegségből.A mindig jelenlévő, időszakosan felerősödő, Isten után jajongó lelkem képe lett ez a madár. Olyan kicsi és könnyű, törékeny és sebezhető, védtelennek és kitaszítottnak tűnő, de mégis szeretett, óvott és elkényeztetett, Isten kegyelmében fürdőző... Első időkben lelkesen próbált „szocializálódni”. Bejárt a papagájokhoz – szomszédolni, talán elfelejtette, hogy ilyenek bántották. Azok meg furcsállották, hogy hogyan merészeli?! Jól megcsípkedték, kitessékelték, elfelejtettem mondani, hogy a kalitkák ajtajai mindig nyitva vannak. Olvastam a neten, hogy a japán sirályka egy kitenyésztett fajta, a pintyfélék családjába tartozik, nagyon társaságkedvelő és szolgálatkész , ha nincsenek fiókái, szívesen dajkálja a zebrapintyek kicsinyeit, hozzájuk hasonlít leginkább, csak csőre színe más, egészen világos. Naponta ötször fürdött, ezt nagyon szerette. Viccelődtem is magamban, hogy úgy tesz, mint a muzulmánok, napi öt rituális fürdés, utána trillázás-ima... vicc volt egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy valóban igazodik, mégpedig a nap járásához, mint a vallásos szertartások, vagy mint a swára a Védákból. De minden elmebeli spekulációt áthidal az a kötődés, ahogy szívügyemmé vált Pihe. Pontosabban lélek-ügyemmé. Természetem szerint korán kelő vagyok. (érdekes nyelvünk van, a korán kelő embert pacsirtának nevezik, a későig ébren maradót pedig éjjeli bagolynak...) Szivem szerint legkésőbb négy órakor már tevékenykednék bent a házban is, de zavarnám a fiúkat, így lelkigyakorlatokat végzek, tornázok, nagyon ritkán pedig írok ilyenkor. Ha az óra kismánusa a hetesnél még az ágyban talál, akkor ott hétbaj van. Tudta ezt Pihe is, figyelmeztető repülésekkel és trillázással költögetett, nógatott: ki az ágyból, talpra, mert akkor nem győz le a baj! Számolni sem tudom, hány alkalommal „mentett meg”, nagyon alkalmas eszközre lelt benne a Lélek. Ha úgy éreztem, hogy legbelül fáj valami, kerülget a kétségbeesés, mert lazábbra engedtem a fogást a Jóisten jobbján, akkor odaálltam a kalitka elé és szóltam Pihéhez. Mindig énekelt válaszul. Ahogyan emelkedett trillája, úgy emelte végtelenbe vágyó lelkemet is magával, hangja hallatán gyakran potyogtak a könnyeim, még mielőtt egyáltalán tudatosult volna bennem, hogy sírok. De minden trillázás végén, mint az őszinte, a szív „legeslegszívéből” felszálló fohász nyomán, vagy a legnehezebb fajsúlyú könnyek után ott várt a Vígasztaló.
Sokszor gondoltam arra, hogy elengedem, hadd szálljon szabadon... de féltettem törékeny kis testét, nem feledtem a sebet, ami miatt nem tűrhettem, hogy ott maradjon az üzletben. Zavart az is, hogy nem találtam párt neki. Társaság híjján a papagájok kalitkáján szeretett aludni. Kezdetben a lábát csípték, hogy elriasszák, de ő talált egy hajlatot, ahol nem érhették el a lábát, oda bevackolta magát, ott szunyókált a közösség illuziójában.
Egy figyelmetlen gyermekzsúros szalmakrumpli-sütés, illetve a belőle támadt csípős, tejszerű füstköd és a szélesre tárt óriási ablak lett a szabadulás útja számára: - kirepült. A futórózsa egyik alsó ágán tollászkodott, nagyon jól érezte magát ott. Beszéltem hozzá, trillázott válaszul, nem csinált nagy ügyet az egészből. Kivittem a kalitkáját az eleségével, kis fürdetőjével, ha azt választaná... Markolta a szívem a féltés, tágította az elengedés. Macskák járnak, veréb-kolónia tanyázik a szomszédos eresz alatt, a neki megfelelő táplálék hiánya, az októberi éjszakák hidege – ezek jártak gondolataimban, de az őt visszaváró szabadság lehetősége felemelte pár grammnyi törékenységét, odaszállt a házunk küszöbére. Onnan a köré szerelt állványra – akkoriban vakolták a házunkat. Aztán elrepült. Boldognak láttam, vagy talán annak akartam látni. Az első, amit tettem: imádkoztam. Kértem Szent Ferencet vegye védelmébe. Néha, de inkább igaz az, hogy gyakran eredt el halkan a könnyem, sirattam Pihét, ugyanakkor hála is volt, köszöntem a sok kegyelem-pillanatot, amit a Jóisten azért küldött, hogy tudjam, ő bármilyen formát felvesz, amit el tudok fogadni, csakhogy át tudja adni a szeretetét. Ha annyira bezárulok, hogy már csak egy madár felé tudok nyitottan fordulni, akkor Ő az a madár lesz. Amikor kész vagyok magam is szeretetté válni, látszólag elrepül, de csak azért, hogy máshol is keressem, törekedjek én is cselekvő szeretetté válni. Ezekre mindig csak utána jövök rá, de szeretném, ha legalább ilyen mély lenne bennem a hála. Mert hálátlan és elégedetlen is vagyok. Ha leírom, nem találom eléggé kifejezőnek az egybefűzött szavakat. Csak reménykedhetek, hogy a Jóisten érti ezt az erőfeszítést és olvas a dadogó sorok között is, mert trillázni még ennyire sem tudnék...
Lélekmadaram
Szeretnék mesélni Neked egy kismadárról, egy japán sirálykáról. Első találkozásunk egy kisállat kereskedésben történt, akkoriban „fixa-ideea”-m volt minden fehér madár. Abban a kereskedésben vettük meg pár héttel előtte azt a két papagájt, akik ma is nálunk élnek, hát oda jártam madáreledelért, egyébként közel volt a rádióhoz is, ahol hétvégeken dolgoztam. Szeretem a madarakat. Hangjukat, tollászkodásukat, kerek szemeiket, röptüket... a hozzájuk rendelt szabadság-képzetet. A közelről észrevehető személyiségjegyeiket különösen kedvelem - köztük sincsen két egyforma! No, ott volt ez a pirinyó, koszosfehérnek tűnő madárka, megbámultam. Két papagájjal alkották az egyik kalitka közösségét. Közelről nézve láttam, hogy nem piszkos, hanem egészen halvány, drapp árnyalások vannak a tollazatán. Szóltam hozzá, közelebb ugrott és válaszul trillázott egy sort. A képzeletbeli állam estében nagyot csattant az üvegpolc tetején. Négy oktávot simán vett, ezt még az én amatőr fülem is beazonosította rögtön.. Valami olyant motyogtam, hogy : eljövök majd érted és hazaviszlek, de azt hiszem ő is tudta, hogy akkor és ott hazudtam neki, mert akkor még nem igazán akaródzott elhoznom, csak áltattam szegényt. Három hét múlva újból benéztem az üzletbe. Döbbenet. A kalitka zsúfolásig tömve papagájokkal. A sirályka az itató előtt állt, vagy talán a magos etető előtt, nem emlékszem pontosan. Arra viszont emlékszem, hogy tarkóján óriási seb éktelenkedett, csaknem akkora, mint a feje. Kérdeztem az eladót, hogy mi lelte, de eléggé nyilvánvaló volt, hogy a papagájok nem fogadták be . Hazahoztam. Barátnőmtől elkértem egy használaton kívüli kalitkát, „berendeztem” neki. Vártam. Hosszú ideig lábadozott, első napokban kétséges volt, hogy egyáltalán megmarad. Három hónapba telt, amíg a seb lehullott a tarkójáról és több, mint egy évbe, amíg újból toll nőtt a heg nyomán. A gyógyulás folyamata alatt különböző véleményezések születtek a madárkáról, ilyenek: -jé, ez a madár milyen szakadt , vagy: - milyen koszos tollazata van! Egészen egy olyan megjegyzésig, mi szerint szerencse, hogy nem voltak beteg lovak a kereskedésben, mert akkor hová tettem volna gyógyulni őket...De úgysem számított egyetlen vélemény sem, hiszen azt a madárkát én megszerettem. Amikor valaki róla beszélt, szépet vagy éppen elmarasztalót, ő trillázott egyet válaszképpen. Olyankor elnémult a legcinikusabb bíráló is, mert hangja nyomán áhitat járt a szobában.
Folyamatosan kerestem a tojót mellé, de nem kaptam. Lassan egyfajta kivetülési tükörré vált számomra, saját lelkemet láttam benne, hosszantartó felépülésemet a még hosszabb betegségből.A mindig jelenlévő, időszakosan felerősödő, Isten után jajongó lelkem képe lett ez a madár. Olyan kicsi és könnyű, törékeny és sebezhető, védtelennek és kitaszítottnak tűnő, de mégis szeretett, óvott és elkényeztetett, Isten kegyelmében fürdőző... Első időkben lelkesen próbált „szocializálódni”. Bejárt a papagájokhoz – szomszédolni, talán elfelejtette, hogy ilyenek bántották. Azok meg furcsállották, hogy hogyan merészeli?! Jól megcsípkedték, kitessékelték, elfelejtettem mondani, hogy a kalitkák ajtajai mindig nyitva vannak. Olvastam a neten, hogy a japán sirályka egy kitenyésztett fajta, a pintyfélék családjába tartozik, nagyon társaságkedvelő és szolgálatkész , ha nincsenek fiókái, szívesen dajkálja a zebrapintyek kicsinyeit, hozzájuk hasonlít leginkább, csak csőre színe más, egészen világos. Naponta ötször fürdött, ezt nagyon szerette. Viccelődtem is magamban, hogy úgy tesz, mint a muzulmánok, napi öt rituális fürdés, utána trillázás-ima... vicc volt egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy valóban igazodik, mégpedig a nap járásához, mint a vallásos szertartások, vagy mint a swára a Védákból. De minden elmebeli spekulációt áthidal az a kötődés, ahogy szívügyemmé vált Pihe. Pontosabban lélek-ügyemmé. Természetem szerint korán kelő vagyok. (érdekes nyelvünk van, a korán kelő embert pacsirtának nevezik, a későig ébren maradót pedig éjjeli bagolynak...) Szivem szerint legkésőbb négy órakor már tevékenykednék bent a házban is, de zavarnám a fiúkat, így lelkigyakorlatokat végzek, tornázok, nagyon ritkán pedig írok ilyenkor. Ha az óra kismánusa a hetesnél még az ágyban talál, akkor ott hétbaj van. Tudta ezt Pihe is, figyelmeztető repülésekkel és trillázással költögetett, nógatott: ki az ágyból, talpra, mert akkor nem győz le a baj! Számolni sem tudom, hány alkalommal „mentett meg”, nagyon alkalmas eszközre lelt benne a Lélek. Ha úgy éreztem, hogy legbelül fáj valami, kerülget a kétségbeesés, mert lazábbra engedtem a fogást a Jóisten jobbján, akkor odaálltam a kalitka elé és szóltam Pihéhez. Mindig énekelt válaszul. Ahogyan emelkedett trillája, úgy emelte végtelenbe vágyó lelkemet is magával, hangja hallatán gyakran potyogtak a könnyeim, még mielőtt egyáltalán tudatosult volna bennem, hogy sírok. De minden trillázás végén, mint az őszinte, a szív „legeslegszívéből” felszálló fohász nyomán, vagy a legnehezebb fajsúlyú könnyek után ott várt a Vígasztaló.
Sokszor gondoltam arra, hogy elengedem, hadd szálljon szabadon... de féltettem törékeny kis testét, nem feledtem a sebet, ami miatt nem tűrhettem, hogy ott maradjon az üzletben. Zavart az is, hogy nem találtam párt neki. Társaság híjján a papagájok kalitkáján szeretett aludni. Kezdetben a lábát csípték, hogy elriasszák, de ő talált egy hajlatot, ahol nem érhették el a lábát, oda bevackolta magát, ott szunyókált a közösség illuziójában.
Egy figyelmetlen gyermekzsúros szalmakrumpli-sütés, illetve a belőle támadt csípős, tejszerű füstköd és a szélesre tárt óriási ablak lett a szabadulás útja számára: - kirepült. A futórózsa egyik alsó ágán tollászkodott, nagyon jól érezte magát ott. Beszéltem hozzá, trillázott válaszul, nem csinált nagy ügyet az egészből. Kivittem a kalitkáját az eleségével, kis fürdetőjével, ha azt választaná... Markolta a szívem a féltés, tágította az elengedés. Macskák járnak, veréb-kolónia tanyázik a szomszédos eresz alatt, a neki megfelelő táplálék hiánya, az októberi éjszakák hidege – ezek jártak gondolataimban, de az őt visszaváró szabadság lehetősége felemelte pár grammnyi törékenységét, odaszállt a házunk küszöbére. Onnan a köré szerelt állványra – akkoriban vakolták a házunkat. Aztán elrepült. Boldognak láttam, vagy talán annak akartam látni. Az első, amit tettem: imádkoztam. Kértem Szent Ferencet vegye védelmébe. Néha, de inkább igaz az, hogy gyakran eredt el halkan a könnyem, sirattam Pihét, ugyanakkor hála is volt, köszöntem a sok kegyelem-pillanatot, amit a Jóisten azért küldött, hogy tudjam, ő bármilyen formát felvesz, amit el tudok fogadni, csakhogy át tudja adni a szeretetét. Ha annyira bezárulok, hogy már csak egy madár felé tudok nyitottan fordulni, akkor Ő az a madár lesz. Amikor kész vagyok magam is szeretetté válni, látszólag elrepül, de csak azért, hogy máshol is keressem, törekedjek én is cselekvő szeretetté válni. Ezekre mindig csak utána jövök rá, de szeretném, ha legalább ilyen mély lenne bennem a hála. Mert hálátlan és elégedetlen is vagyok. Ha leírom, nem találom eléggé kifejezőnek az egybefűzött szavakat. Csak reménykedhetek, hogy a Jóisten érti ezt az erőfeszítést és olvas a dadogó sorok között is, mert trillázni még ennyire sem tudnék...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)